Jakab Katalin: A rombolás és szabályozása a gyermekpszichoterápiában

Jakab Katalin

A rombolás és szabályozása a gyermekpszichoterápiában[1]

 

Összefoglaló

A tanulmány azzal a hatással foglalkozik, amit a destrukció mind a kapcsolatra, mind a gyerekkel foglalkozó szakemberre gyakorol. A rombolás ugyanis próbára teszi a terapeuta megfigyelő, és tartalmazó képességét és ezzel a kapcsolat biztonságát veszélyezteti.

Eset részlet illusztrálja, hogy milyen tévutakra kényszeríthet ennek a romboló érzésnek a jelenléte, vagy éppen az eltüntetésére tett tudattalan erőfeszítés. A destruktív affektusok hatása olyan védekezést is mozgósíthat, ami elzár a folyamat aprólékos megfigyelésétől. Egy másik, jellegzetes védekezési mód lehet a szakmai identitás megerősítése.

Szerző a fejlődésről alkotott elképzelések változását is érintve amellett érvel, hogy a rombolás a tartalmazatlan és így a terápiás kapcsolatban is először elgondolhatatlan affektusok megjelenési formája. A terapeuta feladata abban rejlik, hogy az interszubjektív kapcsolat lehetőségeit kiaknázva kövesse nyomon a rombolás keltette saját érzéseit, mert így válik képessé a gyerek érzéseinek jelzett tükrözésére.

 

Kulcsszavak: destruktivitás – szimbolizálatlan tartalom – intrúzió – tartalmazatlan szorongás – implicit kapcsolati tudás – reflektív szelf – álmodozó állapot – szavak szimbolikus reprezentációs lehetősége – mentalizáció

—————————————————————————————————————–

 

A tanulmány egy olyan jelenséget vizsgál, ami sok nehézséget okoz a gyerekterápiákban. Ha pedig nem kezeljük megfelelően, akkor véget is vethet a terápiás kapcsolatnak. Ez a destruktivitás, ami a terápia céljait is veszélyezteti. A jelenség persze bármely életkorban része a súlyos pszichopatológiáknak, és sokféleképpen aknázza alá a közös munkát. Azonban kisgyerekeknél a rombolás, az impulzivitás gyakran a terapeuta szobáját, tárgyait, és őt magát is célba veszi.

Ez a támadás komoly kihívással szembesít minket, hiszen a játék potenciális terében mozgunk otthonosan, és bízunk a szavak szimbolikus megjelenítő erejében. Az elárasztó affektusok viszont nemcsak a játékokat, de a kapcsolatot is rongálják. Amikor nem „mintha” vadállatok törnek elő a játékpolc dzsungeléből, hanem a kisgyerekből válik ijesztő, vagy magát veszélyeztető szörny, akkor magunk is küzdünk a primitív affektusok hatásával, és nem mindig tudunk neki megfelelő módon segíteni.

Ebben a tanulmányban célom, hogy a terapeuta helyzetét és állapotát állítsam a középpontba. Elsősorban tehát azzal a hatással próbálok foglalkozni, amit a destrukció mind a kapcsolatra, mind a gyerek gyógyítójának kijelölt szakemberre gyakorol. A biztonságos terápiás kapcsolat fenntartása ugyanis a szakember feladata. A rombolás pedig próbára teszi megfigyelő, és tartalmazó képességét is.

Arról gondolkodom tehát, hogy milyen tévutakra kényszerít bennünket ennek a romboló érzésnek a jelenléte, vagy éppen az eltüntetésére tett tudattalan erőfeszítés. Összefügg-e ez azzal, hogy a destrukció ilyen módon, észrevétlenül hatol át egy adott terápia keretein, hogy azután pedig valóságos adottságok miatti indulatokban bukkanjon fel újra? Olyanokra gondolok, mint az egy szobában dolgozó kollégák közti feszültség a közös játékok állapota miatt. Vagy a vékony falak, a könnyen nyitható kilincsek miatti bosszankodás. Ilyenkor a szobánkba robbanó kisgyerek láttán, vagy a szomszédból áthangzó zavaró kiabálás hallatán átfut a fejünkön, terapeutája nincs tekintettel a közös terünkre? De mivel a gyerekkel kapcsolatos nehézségeiről már sokszor hallottunk tőle, és magunk is voltunk már hasonló helyzetben, a szemrehányó gondolatot gyorsan felváltja a megértés. És máris a szoba átrendezésén, lakatos keresésén gondolkodunk. A rombolás pedig, így szétterjedve is, csak megfigyelhető, de tartalmazatlanul marad az adott pillanatban.

A destruktív affektusok hatása ugyanis néha olyan védekezést mozgósít, ami felismerhetetlenné teszi a mikro-történéseket. Ilyenkor a tartalmazás tudatos vágya az, ami elzár a folyamat aprólékos megfigyelésétől.  A játékok sérülését, eltűnését, vagy a firkát a falon csak utólag vesszük észre, vagy észre sem véve, csodálkozunk, ha mégis a tudtunkra jut.

Egy másik, jellegzetes mód, ahogy a destrukció érzelmi hatásaitól védjük magunkat, hogy megerősítjük szakmai identitásunkat. Ezzel a mentális erőfeszítéssel egyben az intruzív érzelmi hatás ütötte sebet is orvosoljuk. Ilyenkor – egyáltalán nem érdektelenül – fejlődés-lélektani ismereteinken keresztül keressük meg a romboló indulatok magyarázatát. Ma már, elméletileg sem pusztán belső konfliktusokban, hanem főként kapcsolatokban gondolkodunk. Így újra vizsgáljuk mindazt, amit a gyerek primer kapcsolatainak sorsáról a terápiás kapcsolaton keresztül tudunk. Így gondolkodva, eljutunk egy dinamikus képig, az áttétel és viszont-áttétel felismeréséig is a helyzetben, de a rombolás továbbra sem kizárt, hogy folytatódik. A tartalmazatlan affektusok sorsának követése magyarázza, hogy ezt a jelenséget nem a különböző gyereki kórképek oldaláról vizsgálom. A kórképek ugyanis a biológiai és lelki adottságok, és a pszichodinamikai összefüggések nyomán különbözőek lehetnek. A mentalizálatlan affektusok azonban elvitathatatlanul kapcsolatban nem leltek értelemre és kapcsolatokat tesznek tönkre.

Szükségszerű-e, hogy ez így legyen? Az analitikus gyerekterápia eszközeivel megközelíthetetlenek a „romboló gyerekek”? Különösen pedig a szabályozatlan affektusaik?

Valóban, gyakran úgy tűnik, mintha ez lenne a helyzet. Aires-terápiát javasolunk, bevonjuk a szülőket a terápiás folyamatba, aztán esetleg hol a gyerekkel egyedül, hol együtt az anya-gyerek párossal, folytatjuk a kezelést. Az is megeshet, hogy a gyerek helyett az anyát vesszük terápiába. Nem állunk ellen, ha a szülők a terápia mellett, ezoterikus gyógymódokat is bevetnek. Sokfajta, részben szakmailag is indokolható kísérletet teszünk tehát, hogy kúráljuk a destruktivitást. Ezek a gyógymódok azonban egy szempontból figyelemre méltóan azonosak. Az indulatok terápián belüli kezeléséhez nem adnak támpontot. A rombolásra továbbra is úgy tekintünk, mint ami szétfeszíti a gyerekterápia kereteit.

Sok-sok évvel ezelőtt, a Faludi utcai rendelőben a preödipális korszak fejlődési zavarairól tartottam előadást.  Egy akkoriban népszerű gyerekanalitikusra, Annemarie Weilre /1973./ hivatkoztam. A kezelési technikát illetően azt javasolta, hogy az ilyen esetekben legyen a pszichoterápia kétlépcsős folyamat, amiben a lélektani munkát kiegészíti a pedagógiai fejlesztés. Ez utóbbi hivatott arra, hogy az anya-gyerek kapcsolat hiányosságait pótolja. Akkoriban, az elméletalkotást a fejlődés lépésről-lépésre haladó folyamatának képzete uralta. Ebben a keretben érthető, hogy ami kimaradt, azt pótolni kell, hiszen különben hiányosan ér véget a felnőtté válás.

A fejlődés lineáris elképzelése mélyen belénk ivódott, és ez hozzájárul ahhoz, hogy a destruktivitás keltette érzéseinkről gyakran csak, mint a hiány jelzéseiről vegyünk tudomást, és a pótlás lehetséges formáiról gondolkodjunk.

Csak a terapeuta szubjektumának elismerésével kerülhetett a látóterünkbe, hogy fejlesztő eszközök, ringatás, és egyéb eljárások mellett, a kapcsolat érzelmileg tartalmazott, közös terében is megszülethet valami új minőség, ami eddig nem létezett.

 

Eszembe jut egy eset kezdő pszichológus koromból. Egy hét éves, enuretikus kisfiú.  Győzni akarásának izgalmában leharapta a rugós foci játékosainak fejét. Én pedig, csak rémülten csodálkoztam a lefejezett játékosok láttán. Az ijedelem úgy megszakította a folytonosságot bennem, hogy az óra után sem tudtam felidézni, mi lehetett a kitörés előzménye kettőnk között. Arra sem emlékeztem, hogy mihez kezdtünk együtt a kapcsolatunkat megterhelő indulattal. Arra viszont a mai napig jól emlékszem, hogy bennem mi történt a rombolás láttán. Első gondolatom, – ma már tudom – azt jelezte, a helyzetben pszichológusként elvesztem. „Ha az én gyerekem lenne, biztos tudnám, mit tegyek”,- gondoltam. De ebben a fantáziált anyaságban fájóan szembesülnöm kellett az anyához kapcsolódó érzéseimmel is.  Rögtön ezután, ugyanis az jutott az eszembe, hogy „de az én gyerekem nem rombolna így”. Ezeket a gondolatokat az alkalmatlanság, a bűntudat és a tehetetlenség érzése kísérte. A gyereket pedig, így éppen akkor hagytam magára, amikor ő is „elvesztette a fejét” és rémülten élte át a szeparációt. Ennyi maradt a szakemberből, és így veszett el a kapcsolat az érzelmi vihar sodrásában. Megkapaszkodni csak a terápiás keretek felemlegetésében tudtam. Ott, a helyzetben, a gyereknek ez nem hangozhatott többnek, mint amit az iskolában és otthon is gyakran hallhatott: a játékokra vigyázni kell. A benne tomboló indulatok tartalmazatlanok maradtak, a tőlem elhangzott mondatok pedig hamisan csengtek, hiszen érzéseim egy részére nem reflektáltak. Megtépázott szakmai identitásom helyreállítására elméleti tudásomat vetettem latba. Elkezdtem a gyerek intrapszichés konfliktusain, anyjával való kapcsolatán gondolkodni. És valóban, váratlan indulatkitörései ebben a kontextusban töretlenül értelmezhetővé váltak. De az indulatok alkalmanként továbbra is eluralták a terápiát. Újabb játékok estek áldozatul, mert igyekeztem eltüntetni a kapcsolatunkban fluktuáló, kibírhatatlan szorongást. Ennyi év távlatából már látom, hogy éppen ez, a mindkettőnk által elkerülni vágyott, és így tartalmazatlanul maradt szorongás volt az oka, hogy kapcsolatunkra lesből támadt a rombolás. Ez, újra és újra lehetővé tette, hogy legalább az elveszettség érzésében egymásra találjunk.

Azóta persze nagyot fordult a világ a pszichoanalitikus elméletalkotással és így a klinikummal is. Ez számos tapasztalatunkat értelmezhető jelenséggé formálta. Akkoriban még az is vitatott kérdés volt, hogy reális és/vagy áttételi tárgy-e a terapeuta a gyereknek. Az sem volt egyértelmű, hogy viszont-áttételi érzéseinket a terápiás megértéshez használhatjuk-e, vagy további önismereti munkát igényelnek. Mindez, merőben más hozzáállást tett számomra lehetővé, mint ahogyan ma gondolkodom. A tárgykapcsolat elméletekkel, a projektív identifikáció jelenségével is, még épp’ csak ismerkedtem. Így hát, akkor erős bűntudatom volt, hogy miért haragszom a rongáló gyerekre. Ezért mihamarabb szabadulni akartam a haragomtól, ami úgymond „nem illeszkedik a semleges terapeutai attitűdhöz”. Így fel sem fedezhettem, hogy valójában haragom egy másik érzést volt hivatva eltüntetetni, – a szorongást.

Szemléleti változás kellett ahhoz, hogy erről így tudjak gondolkodni. A fenti önvizsgálattal a rombolás értelmet nyer a kapcsolatban, tartalmazhatóvá válik. Ha ma folyna a terápia, az új nézőpont megengedné, hogy nyomában egy eddig kibírhatatlan érzés, a szorongás kettőnk között formálódjon ahelyett, hogy tönkre tenne. Akkoriban csak a fejlődés hiányosságait mutatta meg, és technikai kérdésekkel szembesített.

Mára, a kognitív pszichológia, az emlékezeti működések differenciált feltérképezése, és az idegtudományok fejlődése is hozzájárult ahhoz, hogy igazolva lássuk azt az állítást, miszerint a fejlődés nem zárul le a serdülőkorral. A szelf fejlődés szolgálatába állíthatjuk például azt az ismeretet, hogy minden kapcsolatban nemcsak szerepet kap, de új aspektusokkal is gazdagodhat az implicit kapcsolati tudás. Vagyis az együtt lét valamennyi, szavak nélküli aspektusa. Ezért, egyre inkább a terápiás kapcsolaton belül, a két szubjektum között zajló folyamatokban látjuk a fejlődés lehetőségét.

Az egymásra hangolódás, a közös ritmus pedig, megteremti annak a lehetőségét, hogy a rombolás képében megjelenő kaotikus érzéseket az ilyen együtt létben kialakuló új nézőpont tegye majd mentalizálhatóvá. A kaotikus érzések ugyanis, olyan korai kapcsolati élmények lenyomataként részei a szelfnek, amelyekben a testi szenzációk nem a saját testről szóló biztonságos tudást és önérzékelést gyarapították. Éppen ellenkezőleg, kapcsolathoz láncolva és felerősítve tükrözték vissza a belső káoszt. (Lombardi, 2008.)

Ha a korábban említett terápia ma zajlana, talán ijedtségemet játékosan túlzó hangon azt mondanám: „Hú, most aztán egy pillanatra mindenki elvesztette a fejét, ki fog így győzni tudni? Fogjuk így látni, hogy ki kivel van?”

Persze, ez csak fikció, biztonságos távolságban a felpörgött ritmusú eseményektől.

 

De nézzünk egy másik kisfiút, akivel most zajlik a terápia. Ő hat éves, nem játszik az óvodában senkivel, csak bizonyos ételeket eszik meg, kerüli a testi kontaktust, furcsán viselkedik. Hozzám csak a papájával együtt jött be hosszú ideig, és nagyon riasztónak találtam az állapotát. Furcsa grimaszokkal, böfögéssel, obszcén szavak ismételgetésével hozta zavarba újra és újra a papáját. Engem pedig, súlyos kórképek latolgatása felé terelt. Mialatt ő, az érzelmi kapcsolattól óvta így magát. Mindeközben a szemünk elé tartott ujjaink között, időnként kíváncsian méregettük egymást. Autista, vagy értelmi fogyatékos? – motoszkált bennem a kérdés. Ezért vizsgálatra küldtem. A vizsgálat az értelmi fogyatékosságot kizárta. A másik irányról ma már a terápiás kapcsolat tájékoztat.

Egy ideje a papája nélkül jön be a szobámba, de eddig nem sokáig bírta ki nélküle, – velem. Társasozni, vagy gyurmázni szoktunk ilyenkor. Amikor pedig, – számomra sokáig követhetetlenül -, valami túl közelivé vált a kapcsolatunkban, egyszer csak felpattant, a gyurmát eldobta és kiszaladt a papáért.

Legutóbbi óránkon társasjátékoztunk. A „szokásossal”, – ahogy kérte. De most nem sikerült megfejtenie a titkos kódot. Egy ideig a magával hozott egerét dobáltuk egymásnak, oda-vissza. Utólag nem vagyok biztos benne, hogy vereség miatt nem megdobni akart-e vele, bár én igyekeztem csalódottságának tudatában a dobálás ritmusára hangolódni. Majd felvetettem, lenne-e kedve az egerének a polcon egy egeret keresni.  A játékpolcon azonban az autókat tologatta és egy számítógépes otthoni játékáról beszélt. Majd nekiláttunk, ő autót, én pedig rollert építeni. Közben elvétve a közelség-távolság éppen alakuló ritmusát, megkérdeztem, hogy a bátyja könnyen odaengedi-e a számítógéphez (a szülőktől tudom, a báty féltékeny és dühös, hogy engednie kell a békesség kedvéért). Azt hiszem, kérdésemet nemcsak ez a tudás motiválta, hanem hogy közben rájöttem, nem lehetséges az adott elemekből rollert elkészíteni.  Elbizakodottságban és ügyetlenségben is azonosultam vele. Azonosulásom vitt ritmust vétő közelségbe, ami szorongását fokozta. Így lehetett, hogy ő válasz helyett lecsapta az elemeket, és „WC-re kell menni”,- kiáltással kiszaladt a szobából. Kezemben a félbe maradt rollerrel, lemondóan várakoztam rá, és azt hittem, hogy megint behozza a papáját is, – ahogy szokta. De most először, egyedül jött vissza és megnyugodva folytatta az építést. „Izgalmadban az előbb rád tört, hogy pisilni kell”, – mondtam. Bólogatott. Aztán egyszercsak felém fordult, és megkérdezte:”te miért nem építesz?” „Tudod, úgy jártam, mint te a titkos kóddal az előbb, azt hittem sikerülni fog egy roller, de nem tudtam megcsinálni. Most egy kicsit dühös is vagyok magamra, meg szomorkodok is. De azt jó nézni, amit te építesz.” Ő pedig építés közben énekelni kezdett egy kismadárról, aki a mező széléig, a felhőkig repült és onnan tért vissza a fészekbe.

Azt hiszem, ez volt a „találkozás pillanata”, az igazi együtt lét.

Annak idején, a múlt század első felében, az analitikus gyerekterápia úttörői, Anna Freud és Melanie Klein, bár a technikát illetően nem voltak egy véleményen, abban mindenképpen egyet értettek, hogy a gyerekterápiában a tudattalan belső konfliktusok feltárásának eszköze a játék. Ilyen módon egyenértékű a felnőtteknél használatos szabad asszociáció módszerével. Ez a feltevés adottnak veszi a szimbolikus gondolkodást. Az érzések tárgyhoz kötöttek, és megnevezhetők. Az én, és a másik jó és rossz érzéseivel, de megkülönböztethető. A játék szimbolikus nyelvén, a játék tartalmában megjelenő konfliktusok megismerhetőek. Winnicott már a játszás folyamatára helyezte a hangsúlyt, arra a potenciális térre, ahol a belső konfliktusok külső és belső, tudatos és tudattalan határán alakítják a játék lehetőségeit. Amikor azonban ez, a játszani tudáshoz szükséges potenciális „mintha-tér” hiányzik, a szimbolikus gondolkodáshoz szükséges eszköztár nem áll a gyerek rendelkezésére. (Winnicott,1999.)

A mai pszichoanalitikus szemléletű gyerekterápia abban különbözik a korábbiaktól, hogy a tartalmazó kapcsolaton belül, a közösen átélt élményeken keresztül próbál szavakat találni a gyerek érzelmi tapasztalataihoz. Az impulzív viselkedést ugyanis a szorongás és a depresszív érzések okozzák. Ha a gyerek képessé válik arra, hogy szavakba, játékba öntse, ami benne zajlik, akkor nagy lépést tesz előre az érzelmi szabályozás terén. Ezt próbálja a terapeuta az érzések megfogalmazásával is támogatni (Solomonson, 2006.).

De a gond éppen az, hogy az impulzív kitörések idején a gyerek különösen érzékenyen fogadja a terapeuta szóbeli kommentárjait. Néha az az ember érzése, hogy egyenesen utálja a szavakat. Azonban azt látni kell, hogy ez különösen akkor van így, amikor a terapeuta az adott pillanatban nincs tudatában annak, hogy irritált, vagy megszégyenülve érzi magát.

Szavaink jelentőségét egy másik szempontból is érdemes megvizsgálni. A gyerekek ugyanis ilyenkor, – vagyis amikor a kapcsolatot áthatják a reflektálatlan érzések -, nemcsak a tartalom befogadására képtelenek, hanem maguk a szavak is őket bántó tárgyak módjára hatnak. Ilyenkor szokták a fülüket befogni, hangosan kiabálnak, vagy éppenséggel kirohannak a szobából. A lelki fájdalmat ugyanis fizikai fájdalom módjára érzékelik. Ezért a szavaktól olyan gyorsan és haragosan menekülnek, mint a fizikális veszélyektől. És a kapcsolati rombolás juttatja tudomásunkra, hogy a szimbolikus gondolkodás útját elzárta a szorongás.

Ebben az állapotban már sem a játék, sem a nyelv nem alkalmas többé a gyerek belső világának megosztására.

A rombolás, a zagyvaság a gyerekterápiákban ugyanis ott jelentkezik, ahol akár a kapcsolat, akár a játék érzelmi tartalma elérkezik a szimbolizálatlan tartományhoz. Legyenek azok mindig is szimbolizálatlanok, vagy a primitív elhárítások következményei. Ezért, az ilyenkor elhangzó szavak elgondolhatatlanságukban okoznak káoszt a gyerekben, mert elvész a szavak szimbolikus reprezentációs lehetősége. A gyerek állapota a megnevezhetetlen tárgyreprezentációk tartományába csúszik, és csak össze-vissza beszéd, destrukció tud erről jelzést adni.

Mondani sem kell, hogy ilyenkor a terapeuta szintén szélsőséges érzések közt hánykolódik, és annak függvényében képes a helyzetet megoldani, hogy mennyire tudja biztonságos érzelmi állapotát helyreállítani.

Ha szelf pszichológiai aspektusból nézzük, a kérdés így szól: képes-e reflektív szelf kapacitására támaszkodva rátekinteni a gyerek adott pillanatban kaotikus szelf-érzetére, és azt sajátjától megkülönböztetett, de empátiát tükröző módon visszajelezni számára.

Ha a bioni tartalmazó-tartalmazott kapcsolat alakulásának fényében vizsgálódunk, akkor úgy fogalmazunk, hogy a terapeutának is az okozza a nehézséget ilyenkor, hogy nem tud az érzésekről gondolkodni. Sem a sajátjairól, sem a gyerekéről. Csak érzi őket. Először tehát viszont-áttételi érzéseinek nyomába eredve próbálja meg saját álmodozási képességét helyreállítani azért, hogy visszataláljon arra a mezsgyére, ahol érzések és tárgyak találkozásából megnevezhető gondolat születhet.

Bármelyik elméleti keretet hívjuk is segítségül, oda jutunk, hogy csakis mindkét fél érzéseinek reflektált tartalmazásán keresztül lehet a biztonságot nyújtó, és terápiás munkára alkalmas alaphangulatot helyreállítani.

Ezekben az esetekben, szerepünk és helyzetünk nagyban hasonlít a bioni modell szerinti tartalmazó anyáéra, akinek tartalmazó funkciója három összetevőből áll:

      Ezekben az esetekben, szerepünk és helyzetünk nagyban hasonlít a bioni modell szerinti tartalmazó anyáéra, akinek tartalmazó funkciója három összetevőből áll:
  1. Álmodozó állapotban fogadja magába mindazt, ami a gyermeknek elviselhetetlen kínt okoz. Ilyenkor, a gyerek szelfjéből, affektusaiból, testi érzéseiből, követhetetlen belső folyamataiból származó fantáziák az anyára vetülhetnek.
  2. Az anya pedig ebben az állapotban annyi ideig viseli a rávetítések teljes lelki, és testi hatását, amennyi ahhoz kell, hogy tudjon velük mit kezdeni. Tudjon felőlük gondolkodni. Ekkor veszi kezdetét az átalakítás folyamata.
  3. És, ahogy az anya lelkében végbemegy a gyerek érzéseinek átalakulása, fokozatosan, megfelelő ritmusban és jelzetten ismét a gyerek felé fordul olyformán, hogy a gyerek a bánásmódjából rossz érzései elfogadhatóságáról szerezhessen bizonyosságot.

Nézzük, kicsit közelebbről ezt az un. „álmodozó állapotot”, hiszen ez a kulcsa annak, hogy belső állapotainkról gondolkodni tudjunk, méghozzá úgy, hogy ehhez egy másik ember belső állapotát a magunkétól megkülönböztetett módon érzékeljük. A kapcsolatot ilyenkor úgy írhatjuk le, hogy „tudom, hogy mit érzek, mikor érzed, hogy érzek”.

Az álmodozás, a tudatos és tudattalan határán zajlik a kapcsolatban.(Grotstein,2009.) Vagyis, az anyában ilyenkor mozgósulnak saját érzetei és tudattalan fantáziái is. Ezek közt van, amiben a gyerekre, gyerek önmagára, és van, amiben anyjára, saját vágyott anyaságára ismer. Kaotikus érzések, fantáziák öntik el a pillanat tört része alatt, amelyek közül sokra jó esetben is csak hangjának erejéből, izmai feszességéből képes reflektálni. Egyáltalán nem meglepő tehát, ha ebből az állapotból nem mindig talál vissza jelenbéli önmagához. Ha viszont sikerül, akkor megszületik benne az érzelmekkel átszőtt gondolat a gyerek jelen állapotáról is. Ekkor újra ketten vannak egy kapcsolatban, egy jelentés teli helyzetben. A közös jelentés különböző aspektusainak hordozóiként. vetülő fantáziákat saját belső utunkon engedjük végig haladni, és próbáljuk ezt az utat nyomon is követni.

Az erőteljes affektusok, a rombolás látványa azonban kizökkent bennünket abból a biztonságos érzelmi alap állapotból, amiben belső utunkat könnyedén követjük. Belső akadályokba ütközhetünk, és így akaratlanul is, már a kapcsolat útjába épülő terelésre szövetkezünk a gyerekkel. Így eshet meg, hogy közös utunk innentől nem oda vezet, ahová eredetileg indultunk.

Legnehezebb a helyzetünk a direkt agresszív viselkedés esetén. Ilyenkor a terápia kereteinek megőrzése érdekében is, de el kell mondanunk a gyereknek, hogy segíteni fogunk neki abban, hogy ez többet ne történhessen meg.  Úgy látjuk, rosszul érzi magát attól, hogy bennünket, vagy a tárgyainkat bántotta. Ha elmagyarázzuk, a gyerekek megértik, hogy egy önvédelemre kényszerülő terapeuta nem tud nekik segíteni, és akkor egyedül maradnak a rossz érzéseikkel.

Bár kitérőnek látszik, de ide hoznám azt a gyakori helyzetet, amikor szimbolikus játékot nem játéktárgyakkal, hanem velünk akar játszani a gyerek. Maga a kívánság jelzi a szimbolizációs folyamat bizonytalanságát. A helyzet pedig kínálja magát a primer indulatoknak. És mégis, sokszor gyanútlanul belecsúszunk, hogy minket vizsgáljon meg a doktor a baba helyett, vagy belőlünk váljon valódi boszorkány, akit a székhez kötözve méreggel kell ártalmatlanítani. Csak a „szuri” után, vagy a kötél szorításában ismerjük fel, hogy nem szimbolikus játék zajlik, hanem kapcsolatunkat eluralták a tartalmazatlan érzések. Beleértve saját fájdalmunkat, vagy rémületünket is.

Fontos kapcsolati információ tehát a gyerek destruktivitására adott reakciónk, amit nem intézhetünk el azzal, hogy a primitív elhárításoknak estünk áldozatul. El kell gondolkodnunk felmerülő fantáziáinkon, érzéseinken. Azon, hogy a rombolás maga, mit rombol le bennünk? Szakmai önérzetünket? Biztonságérzetünket? Gyerekek elfogadásától duzzadó énképünket? Omnipotens fantáziáinkat? És a sort hosszan lehetne folytatni. Ezen az úton aztán újra visszatalálhatunk a gyerekhez, és a rombolásban megmutatkozó primitív elhárításokhoz. De már egy biztonságos, érzelmi alap állapotban. Ekkor, már nem a rombolás hatása alatt állunk, hanem a romboló gyerekről gondolkodunk. Így válhat tartalmazó felismeréssé, hogy feszengető érzéseink a gyerek elviselhetetlenül kaotikus belső világára reflektálnak. Ez pedig abban segít, hogy az érzelmi vihart ne fölényesen tettetett nyugalommal viseljük.

A kialakuló játékos, és figyelem-teli belső állapot pedig már az a lelki tér, aminek megosztása segít a gyereknek. Ebben a térben, már állapotához játékosan illeszkedve tudjuk érzéseit visszatükrözni, mert a sajátjainkra rátaláltunk. Amikor pedig így, újra kapcsolatba kerülünk, nemcsak a gyerek válik szerethetővé, hanem önmagunkat is a régi színben látjuk.

Semmiképpen nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az ilyen helyzet mindig megszülethet. Vannak alkati adottságok, kognitív képességbéli zavarok, traumatikus körülmények, és még számos ok, ami ellehetetleníti, hogy hasznát lássuk kapcsolati tudásunknak egy indulati vihar esetén. És amikor a keretfeltételek adottak, és a szülők is együttműködőek, akkor is, hosszú tapasztalás, és a kollégákkal folytatott közös gondolkodás áll a hátterében annak, hogy elgondolható érzésekre leljünk ott, ahol eredetileg egy ízeire cincált Barbie babával találtuk szemben magunkat.

 

Summary:

The essay deals with the effect of destruction both on therapeutical relationship and on expert working with the child. Destruction tries the therapist’s observational and containing capacity and this way jeopardizes the security of the relationship.

A case-vignette will illustrate the misleading effect of unconscious efforts made for removing these painfull and destroying affects. They may also set into operation such kind of resistences, which inprisone  the process going on and this way the therapist’s particular observation. Another characteristic resistence is the strenghtening of professional identity. 

Author, dealing with the changing developmental concepts as well, argues that destruction in psychotherapy stands for the uncontained affects, which are often unthinkable in the therapeutic relationship as Author, dealing with the changing developmental concepts as well, argues that destruction in psychotherapy stands for the uncontained affects, which are often unthinkable in the therapeutic relationship as well. The  main taAuthor, dealing with the changing developmental concepts as well, argues that destruction in psychotherapy stands for the uncontained affects, which are often unthinkable in the therapeutic relationship as well. The  main task of the therapist is to use the intersubjective potentials of the relationship so that  to follow the inner way of effects caused by the child’s destructivity. This openes the way for a contained relationship with the child.

Key-words

Irodalom:

Ferro, A. (2006.): Clinical implications of Bion’s thoughts. The International Journal of Psychoanalysis, 87: 989.-1005. old.

Grotstein, J. S. (2009.): Dreaming as a ’curtain of illusion’: Revisiting the ’royal road’ with Bion as our guide. The International Journal of Psychoanalysis, 90: 89.-110. on children with ADHD and DAMP. Consequences for psychoanalytic technique. The International Journal of Psychoanalysis,87.: 1029-1049.

Weil, P. A. (1973.): Ego strenghtening prior to analyisis. Psychoanalytical Study of the Child, 28: 287.-301. old.

Winnicott, D. W. (1971.): Játszás és valóság. Budapest, Animula Egyesület, 1999.

Az Ego Klinika Nyílt Napján elhangzott előadás alapján megjelent: Lélekelemzés 2011/2.sz.